A mai nap káosz volt a káoszban. Nekünk legalábbis bizonyosan. Mivel a földszinti folyosó teljes mennyezetét leverték, így olyan állapotban találtuk reggel a kávézót, amit egy ÁNTSZ-es kínvallatása során bizton bevehetnők a vallatási arzenálba.
Hiába a folyosó lefóliázása, ha az a költséghatékonyság jegyében szinte hártyavastagságú... Mivel egy idő után déja vu-nk támadt (ti. mintha a saját építkezésen lennénk, ahol lelkesen lapátoljuk a törmeléket) , így Blade-nek kellett felhívni a magyar munkaerő figyelmét arra, hogy nem túl szerencsés, hogy a látványosan kiszakadt fólián tenyérnyi faldarabok hullanak át a kávézó hátsó régiójába. Lesznek talán szívesek újra fóliázni. Voltak szívesek.
Ezt követően majd kétórás küzdelmet folytattunk a takarítónőkkel karöltve, hogy a térdig érő törmeléket bokáig érő portengerré csökkentsük. Vajmi kevés sikerrel. Kömíves Kelemen-rulez.
No, sebaj. Holnap folytatjuk.
Igaz, ma nem bírtunk kinyitni.
De úgy tűnik, a látogatók is meg vannak szeppenve/ illetődve/ zavarodva a lefóliázott folyosók láttán. Mivel most minden út Rómába vezet (vagyis hozzánk, hiszen csak rajtunk keresztül lehet a Capa-kiállításhoz eljutni), érdekes helyzetek adódnak. Az egyik megrémült látogatót a fólia alól bontottam ki, aki épp az építési területre igyekezett bejutni nagy hévvel. Kérdésemre, hogy mit keres, a válasz: "A Capa-kiállítást".
Vicces, mesélős, hozzátoldós, megdöbbentő. Csak azt lessük, mikor teszi le a másik, hogy rácsaphassunk.