Az utolsó napok szentjei

Az esti nyitva tartás némelykor számtalan meglepetéssel szolgál. Főleg egy nagyszabású kiállítás utolsó napjaiban, amikor az összes tiszteletjegyes még gyorsan művelődni akar. Magyar módra, a huszonnegyedik órában.

Mivel egyelőre nem sikerül kettéválasztani a múzeum és/vagy kávézó, illetve a múzeumban működő autonóm kávézó képét, ezért vagyunk szereplői a tévedések vígjátékának.

17.30 Berohan az ajtón egy csapzott látogató. Hagyom pár percig, hogy kóvályogjon az aulában- nem tűnik fel neki a tök sötét előtér, és a zeneszóval bélelt, megvilágított kávézó kontrasztja.
Miután kitartóan álldogál a töksötét pénztár előtt, szólok neki, hogy mi újság.

Ilyenkor jön a felháborodások láncreakciója, úgy mint:
....de, hát a múzeum honlapján nem az volt, hogy 17 óráig van nyitva.
...vidékről jöttem, nekem mindenképpen meg kell néznem a kiállítást.
...és akkor most mi lesz?

Mikor türelmesen elmagyarázom, hogy tulajdonképp, én egy mezei kávézó tulaj lennék, és nem teremőr, vagy egy kigyúrt biztonsági; hisztériás kirohanás veszi kezdetét, melyben fel vagyok szólítva a termek azonnali kinyitására, és az ő kulturális igényeinek kielégítésére.

Mivel szomorúsággal vegyes sajnálattal kellett megjegyeznem, hogy nem én volnék a Mindenható, egy perc múlva már egy ajtócsapódásba csomagolt szívtelen döggé léptettek elő.