Jó reggelt kívánok! Lemaradtam volna valamiről?
Igaz, 2004-ben letettem a lantot, és leléptem a katedráról, de azóta is kapkodom a fejem, mint Mikszáth hőse a szép új világban.
Oké, tudom, hogy kissé kopottas és túlzó a: "Ha én ilyet csináltam volna, apám két maflással jutalmazta volna"-szentencia, de amióta dübörögnek az osztálykirándulások a múzeumban (jesszus, vajon használhatom ezt az erősen kopromittált terminus technicust privát?), szóval, azóta mégis csak sokszor felidézem magamban az atyai pofonok emlékét.
Gyerekek, az a helyzet, hogy a kölköknek szinte mindent lehet; pedig úgy rémlik, én sem vasladyként hagytam nyomot a kollektív emlékezetben.
Mikor például kulturált és szofisztikált hangszínen kérem, hogy keljen fel a tömeg az asztalok mellől, mert a vendégeim nem díjazzák az üvöltözést a teraszon, megkapom, hogy ne pattogjak; majd ajándék gyanánt megsorozza némi rágóval az itallapokat...
Máskor arra érek ki, hogy záporoznak a magyar kártya lapjai az egyik asztalon, míg a többin épp jóízű reggelizés és cigarettázás folyik.
És a pedagógia felszentelt papjai és papnői még csak kísérletet sem tesznek arra, hogy megkérjék az amúgy kiskorú tanítványaikat, hogy legalább ne a székre és az asztalra potyogtassák a cigaretta hamuját, hanem a kijelölt dohányzóhelyen tomboljanak.
"mai magyarok!... Én dolgozni akarok." és nem pedagógussá vedleni a pedagógus helyett.
Szakadó eső, a terasz összerámolva, székek pihenő állásban. Már csak rutinból lesek ki, ki tudja...
